Olyan jó volna, ha lenne valakim! Hallom sokszor ezt az óhajtó mondatot, de az igazi kérdés az, hogy meddig vagy hajlandó elmenni azért, hogy ez a vágyad valóra is váljon. Lehetne persze most általánosítani, hogy a többség így, na meg úgy, és elmondani, hogy vannak kevesek, akik, de ennek semmi értelme. Az igazi kérdés az, hogy Te, aki ezeket a sorokat társkeresőként olvassa mikor fogja feladni?

Tudom, hogy a társkeresés sokaknak annyira hiányzik, mint harminckét púp a hátukra. Pedig a társkeresés nem is annyira nehéz, pláne nem olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik. Azt tapasztaltam az elmúlt években, hogy azok az ügyfeleim találták meg gyorsan a társukat, akik csapatták a ritmus. Akik csak félgőzzel nyomultak, na ők szenvedtek is rendesen, de ha volt erejük kitartani, akkor mégis csak révbe értek. Ha pedig valaki ment a feje után, és nem tett keresztbe két fűszálat sem, na ők még ma is egyedülállók.

Az igazi kérdés, hogy mi fog megállítani? Az első meg nem válaszolt levél? Az első gyorsan rövidre zárt ismerkedés? Az első visszautasítás, amikor randira hívod? Az első pocsék randi? A második? A harmadik? A tízedik? A századik? Igen, századik! Volt olyan ügyfelem, akivel elkezdtünk dolgozni, és az első 1600 (ezerhatszáz!) elküldött levélre vagy nem jött válasz, vagy visszautasítás volt. Ott kellett a lelket tartani benne rendesen! De utána valami megváltozott! Mi mindent ugyan úgy csináltunk, mint korábban, de elkezdtek jönni a válaszok, majd következtek szépen sorba a randik! Te kitartottál volna eddig?

Igen, tudom, hogy milyen vacak érzés, amikor Te folytatnád az ismerkedést, talán bele is szerettél egy kicsit, de ő rövidre zárja az egészet! Ami talán még rosszabb, ha eltűnik! De fel kell állni innen is, bármennyire is fáj. Leporolod magad, és mész tovább! Ha nem így teszel, akkor a fájdalom talán örökké veled marad, és egyre nehezebb és nehezebb lesz újra nekiállni, újra nekikezdeni.

Nem szeretem azt a felfogást, hogy örüljünk annak, hogyha nemet mondott a másik. Ez nem valami szánalmas biztosítós MLM, hanem az életed, és a szíved, a lelked a tét! Igen, lehet, hogy nem találkozol vele többet, de mi van akkor, ha úgy érzed, hogy ő volt az igazi, akit mindig is kerestél? Akkor elenged, és hagyod elvonulni, vagy elkezdesz küzdeni érte? Nem arról beszélek, hogy légy idióta zaklató, aki ellen majd a Rendőrségnek kell fellépnie, mert ha ilyen vagyok, akkor keresd meg egy ilyen biztosítós cuccot, mert ott úgy tudod kiélni a benned élő zaklatót, hogy még pénzt is fogsz vele keresni. Én sokkal inkább arra gondolok, hogy mennyire tudod elfogadni a helyzetet, majd a magad javára fordítani… Mindezt úgy, hogy van olyan, hogy az a legjobb mindenkinek, ha szó nélkül tovább mentek!

A társkeresés pont az a terület, ahol fel kell tudni ismerni az arányokat! Ahol érteni, és érezni kell, hogy mikor mi a sok, és mikor mi a kevés! Nem könnyű, és persze ez az, amit nem fogsz megtanulni az iskolában. Merni kell felvállalni a sérüléseket, azt, hogy pocsékul fogod érezni magad, ha túltoltad, és elutasít, de meg kell találni a határokat, és meg kell tanulni felismerni a határokat. A baráti tanácsokkal éppen az a legnagyobb baj, hogyha ő ismeri a saját határait, attól még nem fogja tudni, hogy ezek nálad hol vannak. Mert ahány ember, annyi történet, annyi lehetőség, és annyi kőfal, ami mögé bebújunk, mert meg akarjuk védeni magunkat.

Ha Te vagy az, akinek hatására leomlanak a kőfalak, akkor csak arra kell odafigyelned, hogy egy-egy nagyobb lehulló darab ne hogy agyonüssön. Addig pedig próbálgasd a szárnyaidat! Ha pedig megsérül, elfáradsz, elfárad a lelked, belefáradsz az egészbe, akkor ülj le, és ha kell sajnáld magad egy órán át. De már az óra elején tudd, hogy 60 perc múlva újra csatasorba kell állnod, ha meg akarod találni a párod, és nem akarsz évekig vacakolni. A fájdalom és a visszautasítás nem lesz sem több, sem kevesebb, maximum koncentráltabb. De legalább túl leszel rajta!

Dolgoznál velem? Szeretnéd, hogy neked is segítsek megtalálni a társadat? Kattints ide, és ismerj meg jobban: http://bit.ly/2iX1hYS

Fotó: unsplash.com