Szabadság, szerelem!!!

Nem vagyok forradalmár. Sokkal inkább amolyan botcsinálta hősszerelmes. Nem tudom, hogy mit kezdenék egy olyan helyzetben, mint ami ’48-ban vagy éppen ’56-ban volt. De ilyenkor mindig Petőfi szavai jutnak eszembe. Majd tovább gondolom, és rájövök, hogy ma az emberek többsége zombiként panaszkodik, hogy mennyire egyedül van, de nem tesz semmit azért, hogy boldog legyen. Vajon azért tennének, ha újra lánctalpak taposnák az utcákat???

 justin-schuler-255188-unsplash_480.jpg

SZABADSÁG, SZERELEM!

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Pest, 1847. január 1. Petőfi Sándor

Ülök, és gondolkodom. Lehet, hogy túlságosan is merengő vagyok, de van egy gondolat, ami bánt engem, illetve leginkább csak foglalkoztat. Naponta találkozom olyanokkal, akik azon keseregnek, hogy egyedül vannak. Persze tenni nem akarnak érte. Élvezik a mocskot, a szenvedést, a mélységet amiben vannak. Onnan, ahol ők vannak könnyen tudnak másokat hibáztatni azért, hogy nekik miért is olyan sanyarú a szánalmas kis szerelmi életük.

A gondom az, hogy a többségnek nem lenne másra szüksége, mint egy mustármagnyi hitre. Hitre önmagában, és az emberekben. Tudom, hogy ez nehéz! De ki fog benned hinni, ha Te magad sem hiszel magadban? Mert amikor odaállsz, és megméretted magad a társkereső húspiacon, akkor vagy az van, hogy felvállalod önmagad, és állod a pofonokat, amit olyan arctalan emberek adnak, akikkel eddig sem találkoztál, és valószínűleg soha többé nem is fogsz találkozni, vagy felteszed a kezed, és ijedt kismadárként gyorsan tovább szállsz. A döntés a tiéd, és foghatod másra, de ettől Te még egyedül leszel.

A társkeresők többsége meggyőződésem, hogy néhány héten belül megtalálhatná azt a társat, aki mellett élete végéig boldog lehetne, ha meg akarná találni! De azt látom, azt tapasztalom, hogy a többség bizony nem akarja megtalálni, mert akkor mire és hogyan panaszkodna? Hogyan tudna sajnálatot kicsikarni a „barátokból”?

Mindig elszomorít, amikor leülök valakivel, és azt várja tőlem, hogy vele együtt kezdjem el szidni az ellenkező nemet. Soha nem vagyok ebben partner, két ok miatt. Egyrészt mind a nők, mind a férfiak között vannak olyanok, akik fantasztikusak, és olyanok is, akik semmilyen értéket nem képviselnének, vagy egyáltalán tudnák azt, hogy mi az, hogy érték. A másik, hogy nem hiszek a címkézésben. Arról persze ne is beszéljünk, hogy nekem sem nem feladatom, sem nem tisztem az, hogy valakit megerősítsek abban a tévhitében, hogy minden nő, vagy éppen minden férfi egy idióta. Persze innen szép nyerni, és megmutatni neki, hogy miért tévedett. Na, ez viszont az én feladatom, és nagyon szeretem is, hogy egy olyan eszköz lehetek, amely értéket mutat, amely fellebbentheti a fátylat, mely addig a szeme előtt volt.

Én abban hiszek, hogy a társkeresés nem azzal indul, hogy találunk magunk mellé valakit. A társkeresés azzal indul, hogy megtaláljuk önmagunkat. Megtaláljuk azt, hogy kik is vagyunk, honnan jöttük, és hová tartunk! Ha rendben vagy önmagaddal, akkor bármennyire is közhelyesnek is hangzik, de csak akkor tudsz valakire rátalálni, nyitni felé, kapcsolódni, megismerni.

A kérdés csak az, hogy akarsz-e változtatni a helyzeten, vagy megelégszel azzal, amiben vagy? Forradalomra lenne szükséged, hogy valami megváltozzon? Világégésre, hogy azt tapasztald, hogy valami tényleg nincs rendben? Persze az is lehet, hogy én gondolom túl, de vajon ma Petőfi megírná a fenti sorokat, vagy csak fáradtan legyintene, hogy ő már minden nőben csalódott, és elmerülne valamelyik appjában, hogy elterelje a figyelmét az őt körülvevő valóságról…

 

 

Elakadtál a társkeresésben? Pörgeted a Tindert, ezer online oldalon regisztráltál, de mégsem találod a párod? Nyugi, ha gondolod, akkor Neked is örömmel segítek, hogy végre megtaláld a társadat! A segítségért kattints ide: http://bit.ly/2iX1hYS

Fotó: https://unsplash.com/