Nem vagyok forradalmár. Sokkal inkább amolyan botcsinálta hősszerelmes. Nem tudom, hogy mit kezdenék egy olyan helyzetben, mint ami ’48-ban vagy éppen ’56-ban volt. De ilyenkor mindig Petőfi szavai jutnak eszembe. Majd tovább gondolom, és rájövök, hogy ma az emberek többsége zombiként panaszkodik,…

Olyan jó volna, ha lenne valakim! Hallom sokszor ezt az óhajtó mondatot, de az igazi kérdés az, hogy meddig vagy hajlandó elmenni azért, hogy ez a vágyad valóra is váljon. Lehetne persze most általánosítani, hogy a többség így, na meg úgy, és elmondani, hogy vannak kevesek, akik, de ennek semmi…

Kicsit olyan ez nekem, mintha úgy érezné valaki, hogy bögrét meg sálat ciki és ötlettelen lenne ajándékozni, és azt gondolja, hogy egy leánykérés pont megfelelő megoldás lenne arra, hogy a fantáziátlanságát palástolja!